2015. július 17., péntek

Zion, Yosemite Nemzeti Park

Lassan két hét távlatából elég nehéz visszaidézni, hogy mi is történt pontosan a túrán, de igyekszem.
Szóval elérkeztünk Utahba, a Zion Nemzeti Parkba. Itt volt a legjobb a kempingünk, nagyon rendes család üzemeltette, és a társaság is elég jó volt.
Első este, míg épp pingpongoztunk és kimostuk a hét alatt felgyülemlett ruhákat, összeismerkedtünk pár coloradoi sráccal, akik meghívtak tábor tüzezni és smorest csinálni (ennek szerintem nincs magyar neve, megolvasztják a pillecukrot azt rakják rá csokira és kekszre) és végül elég szép kis társaság gyűlt össze.

Másnap az egész napot a Zionban töltöttük, de felét sem vittük véghez annak amit elterveztünk, mert nagyon meleg volt, így az első állomásunknál tovább nem is jutottunk. Itt ugyanis az óriási sziklák félig-meddig árnyékot nyújtottak, plusz volt egy jó hűvös folyó is. A folyóban eltöltöttünk vagy fél órát aztán indultuk tovább. Voltak olyan részek, ahol a folyóban sétáltunk, de mi csak a combtő mélységű vízig merészkedtünk, azt a szakaszt, ahol úszni kellett, inkább kihagytuk. A nagy meleg és a víz eléggé kivette az erőnket, így visszamentünk a táborba és nagyon jól aludtunk.
Másnap indultunk vissza Vegasba, hogy Emmelient kidobjuk a reptéren mi pedig vezettünk tovább California felé.
Nevada- Cali határon megálltunk tankolni, és teljesen véletlenül az 51-es körzetet sikerült megtalálnunk. Aki egy kicsit is jártas a konteókban, katonai dolgokban illetve a földönkívüliekben annak biztos mond ez a hely valamit. Az 51-es körzet ugyanis az a hely, ahol a 'földre szállt ufókat' illetve maradványaikat őrzik és itt van az egyik legszigorúbb katonai bázis is-biztos nincs semmi összefüggés... Érdemes utána olvasni, nyilván nem kell elhinni mindent amit leírnak, majd mindenki eldönti hogy szerinte mennyi a valóság alapja a dolgoknak, én előtte is olvastam már róla, azonban azóta kicsit jobban utána néztem a dolgoknak és jó pár óráig gondolkodtam még rajta. Szeretem az olyan témákat amik nem egyszerűen fekete-fehérek.
Szóval az egész benzinkút földönkívüli stílusú volt.Lehetett kapni jellegzetes ufó alakkal ellátott fagyit, kulcstartót, pólót, sört(az utóbbi kettőből mi is vettünk)
Ezután végre visszaértünk Californiába, na nem mintha akkora különbség lett volna, de akkor is. Mindenesetre érdekes volt belegondolni, hogy egy nap alatt négy államban is vezettem (Utah, Arizona, Nevada, California)
Death Valleyba azaz a halál völgyébe értünk, a nem túl bizalomgerjesztő nevét onnan kapta, hogy szinte semmi nem marad meg itt, ez a világ állítólag második legmelegebb része. Ebből nekünk is sikerült megtapasztalunk egy kicsit, este 7-kor 48 fok volt. Celsiusban... Igaz, csak végigvezettünk rajta és pár kép erejéig álltunk csak meg, de akkor is perzselő volt a meleg.
Az aznapi szállásunk Bishopban volt, egy kis hangulatos városkában. Itt felavattuk a főzős készletünket, megittuk az Alienes sörünket és nagy nehezen felállítottuk a sátrunkat is.
Másnap volt a túránk utolsó napja, Yosemite Nemzeti Park. Szombat lévén rengetegen voltak, így fontossági sorrend alapján két dolgot akarunk megnézni.
A nagy vízesést csak kocsiból láttuk, de mivel elég nagy, bőven elég volt, úgyhogy indultunk is a park Sequoia részéhez. Itt találhatók az óriás fák amik 2000-2500 évesek és tényleg hatalmasak. Na nem a legmagasabbak a földön, mert az, ha jól tudom a szintén Caliban található Redwood (vörös fenyő) a maga 115 méterével, azért ezek sem maradnak annyira le az 50-70 méteres magasságukkal, de sokkal szélesebbek. Rengeteg képet láttunk egy óriás fáról amin keresztül lehet menni autóval, így nyilván mi is szerettünk volna áthajtani alatta, azonban közölték, hogy az a fa vagy 30 éve kidőlt.. Ezt kicsit benéztünk, de nem baj, így is voltunk kissé tiltott helyeken, de megérte.
Ezután, mivel óriási tömeg volt úgy döntöttünk hogy a vasárnap tuti még zsúfoltabb lenne szóval visszamegyünk SanFranciscoba és végre civilizált körülmények között fogunk aludni-ágyban. Vagyis Zsuzsi még mindig nem, mert a földön aludt, de legalább már nem sátorban :D
Másnap megkértem host apukát, hogy vigyen el minket vitorlázni, amit ő nagyon szívesen meg is tett, szóval a délelőttöt a vízen töltöttük aztán kötelező városnézés következett. Zsuzsi még szerda reggelig maradt, aztán nekem onnantól tényleg visszaálltak a dolgos hétköznapok.
Szerencsére nem sokáig, mert júli végén megy el a család nyaralni Londonba és nyilván nem fogok 10 napot itt tölteni. Most majd a tengerparté és a megérdemelt lazsálásé lesz a főszerep a túrák és kempingek helyett :)















































2015. július 8., szerda

Arizona

Az első napunkat Murphy végigkísérte, ezért ami elromolhatott az bizony el is romlott, így már a reggel alapos késéssel indult. 9.55-kor kellett volna a reptéri transzferbuszra felszállni hát nekünk kb. 10.20-ra sikerült kicsekkolni a szobából. Felhívtam a busztársaságot, mondták, hogy 10.55-kor is van transzfer, így arra felszálltunk, amíg vártunk addig gyorsan elszaladtam egy szendvicsért és kávéért. Leszálltunk a reptéren, ahol egy másik transzfer busszal kellett kimenni az autókölcsönzőig. Vegasban ugyanis úgy működik, hogy az összes autókölcsönző társaság egy helyen van, 10 percre a reptérről és ingyenes buszok közlekednek oda-vissza. Közben harmadik társunk, egy holland lány szintén késésben volt, így az eredetileg 10.30-ra tervezett kocsifelvételből majdnem 1 óra lett. Az első kocsival nem volt szerencsénk, valami nem működött benne rendesen így kaptunk egy másikat, végül ez lett a társunk egész hétre, egy fehér Dodge Charger. Ezután még elmentünk bevásárolni a legszükségesebb dolgokat és már majdnem 5 óra volt mire végre elhagytuk Vegast. Elindultunk a sivatagban de a tájból sokat nem láttunk mivel ránk sötétedett, de útközben azért megálltunk a Hoover gátnál és a híres 66-os úton is mentünk egy pár mérföldet. Itt Zsuzsinak sikerült letolatni a padkán és mivel a kocsink elég alacsony volt itt újból vesztettünk majdnem egy órát mire pár jó szándékú idegen segítségével sikerült valahogy épségben leszedni a kocsit onnan. Úgy terveztük, hogy kempingben fogunk megszállni, azonban mire este 10-11 magasságában odaértünk már egy lélek sem volt a recepción és az összes sátorhely foglalt volt. Nem volt más megoldás, aludtunk a kocsiban..végülis elöl nem volt olyan rossz, de azért jobb lett volna kicsit kinyújtózni. Másnap reggel gyorsan lezuhanyoztunk és a parkolóban találkoztunk egy idősebb tanárral aki épp a diákjaira várt, hogy mehessenek túrázni így felajánlotta, hogy körbevezet minket, mivel amúgy is van két üres órája. Többek között ezért is szeretem Amerikát, általánosságban nagyon kedvesen az emberek. Felvitt minket a Grand Canyon South Rimhez, azaz a déli pereméhez. Ott megköszöntük neki az útmutatást és tippeket a túra további részéhez és elbúcsúztunk. Elég szép kilátás tárult elénk, itt úgy voltunk vele, hogy megérte az előző napi kálvária, de azért remélhetőleg a hét többi része már jól fog alakulni.
Minden állami nemzeti parkba van belépő, ezt kocsinként kell fizetni és olyan $25-$30 körül van, de mi vettünk egy éves nemzeti parkos kártyát így azzal mindenhova bejutottunk és végül jobban jöttünk ki mintha egyesével fizettünk volna, ezt csak ajánlani tudom annak, aki szeret túrázni vagy hozzánk hasonló körútra indul.
A Grand Canyont elhagyva tovább indultunk Page város felé, a Glen Canyonhoz, ez is Arizonában van, itt található a Horseshoe Bend (lópatkó alakú kanyarulata a Colorado folyónak) és az  Antelope Canyon (antilop kanyon). 
Még este megálltunk a Horseshoenál, ami egyébként teljesen el van rejtve, de ugyanez az érzésem volt mint a Grand Canyonnal kapcsolatban is, csak megy az ember és egyszer csak mindenféle előjel nélkül ott van előtte egy óriási szakadék vagy másfajta természeti csoda. Nekem speciel ez tetszett a legjobban, igaz a képek nem adják olyan jól vissza, szóval ezért kell mindenkinek személyesen megnézni és meggyőződni arról, hogy igazam van (vagy nincs..).
Estére a szállásunk a Powell tavak melletti kempingben volt, itt nagyon jó helyünk volt, és még wi-fi is volt, mert a sivatag közepén szinte semmiféle szolgáltatásunk nem jött be, így a GPS miatt hasznos volt, hogy meg tudtuk nézni merre is menjünk tovább másnap.
Reggel indultunk is tovább, az Antelope kanyonhoz, ennek van felső és alsó része is, lényegében ugyanaz, csak más társaság szervezi a túrákat. Ide nem lehet egyénileg menni, muszáj befizetni valamelyik csoportos túrára. Itt sem volt semmi jele annak, hogy mit is rejt a föld, kocsival simán elhajt mellette az ember ugyanis ez a kanyon teljes mértékben a föld alatt húzódik. 
Az egész kanyonban érdekes kanyarulatok és narancssárgás színű kövek vannak, igazából képeken jobban mutat mint élőben, de nyilván úgy sem volt rossz, csak visszanézve a képeket azt vettük észre hogy az összes ugyanolyan függetlenül attól, hogy melyik részen készült. Ez tipikusan az a hely ahova fotósok járnak, vannak speciális, nekik szóló túrák is. Egyébként a 1,5 órás túra nagy része csak abból állt, hogy bevártuk a csoport még fényképező részét, amúgy 20 perc alatt végig lehetne menni. Mindenesetre jól esett azt a kis időt nem a perzselő napsütésben tölteni hanem végre árnyékban.
Onnan indultunk tovább Utah felé, a Zion Nemzeti Parkba. 

az autónk

Hoover dam

első éjszakánk a kocsiban

Grand Canyon







Horseshoe bend


Antelope Canyon